Korábban úgy gondoltam, hogy a világ szépségét a színek harmóniája adja. A színek egyfajta vidámságot, idilli állapotot tükröztek számomra, amelyek segítségével a legnagyobb szomorúságból is kikeveredtem. Ma már tudom, hogy a világ nem csupán a színek együtthatása miatt szép, sőt még csak nem is kell szépnek lennie. A világ létezik úgy ahogy van, sokszor csupán feketén és fehéren. A nappalt felváltja az éjszaka, és a változás állandóságából egy újfajta létezés tárja fel kapuit. 

Ifjúkoromban nem tudtam hova rakni Babits Mihály versét, melynek a Fekete ország címet adta költő. Sokszor elolvastam, de a megértés helyett elmém egy távoli zugba helyezte, mint valami furcsa gondolatot, amelynek helye sehol sincsen. Az évek múlásával, fejlődésem előre haladásával azonban mélyebb értelme megvilágosodott számomra, és tudom, miről ír, tudom, min mehetett keresztül és tudom, hogy a fekete az nem mindig fekete és a fehér sem mindig fehér.

Íme a vers:

Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete,
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szin a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsu sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.

A színek illuzorikus volta mögött felsejlik az igazság, hogy valójában minden fekete-fehér. A láthatatlan világ megmutatkozik a fekete-fehér művészi váltakozásának nyomain, s ha mélyebben tekintünk a képekre, rájövünk, hogy a színek hiánya egy új látásmód tükröződése, letérünk az útról, a hétköznapok kitaposott ösvényéről és valóban látjuk mindazt, ami valós: